19.rész

Sziasztok! Megjöttem! Mostantól szombatonként rendszerezem a részeket! ;) Kivétel lesz a jövőhét, mert nem leszek itthon egész héten, csak vasárnap. Gép közelben sem leszek, mert külföldön leszek a drága osztályommal.:D Szóval, a jövőhéten vasárnap lesz új rész! :)
A blogom most egy hatalmas fordulatot vesz, lehet, hogy nem fog tetszeni, de lehet, hogy igen! Sajnálom, de ezt így most muszáj! ;) 
Remélem azért tetszik! Jóolvasást! :D

*Liam*
Elég sok idő eltelt, de még mindig semmi nem történt. Lou a nyakamba zokogott, a pólóm már szétázott a könnyeitől, de ez volt a legkisebb problémám most. Csend telepedett az egész kórházra. Csak a szipogásunkat, és a szív hangot jelző gép sípolását lehetett hallani. Beletelt még pár percbe, mire a sípolás is megszűnt. Néhány másodperccel utána, újra az egyenletes pittyegést lehetett hallani. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és toltam el Louis-t magamtól. Kellett neki néhány perc, míg felfogja az egészet, de hirtelen apró mosolyából láttam, felfogta. Felnézett a plafonra, gondolom az ég felé, elmormolt egy "Köszönöm"-öt, majd az ajtó előtt állva várt egy orvost. Pár perccel később kilépett egy orvos, mögötte az összes műtős. 
-Mr.Tomlinson?-lépett Lou elé.
-Igen?-nézett rá Louis.
-Kérem jöjjön velem!-mutatott egy üres kórterem felé.
-Baj van Doktor Úr?-kérdezett vissza, majd bementek, de többet már nem hallottam. 

*Louis*
Hihetetlenül örültem, hogy Harry él, bár még mindig féltem, hogy felébredek, és elveszítem.
Amikor a Doktor elhívott beszélni, kezdtem félni. 
-Az a helyzet, hogy Mr.Styles nincs túl jól. A szíve leállt, de újraélesztettük. Azonban egyre kevésbé bírja a szíve ezt a sok műtétet. Jelenleg kómában van, de nagyobb az esélye annak, hogy nem ébred fel, mint annak, hogy igen.-közölte egyhangúan.
-Vagyis ez azt jelenti, hogy nagy esély van rá, hogy elveszítem.-kezdtem ismét könnyezni.
-Semmit nem mondhatunk biztosra, de lehetséges. Azonban a remény még mindig ott van. Van esélye arra is, hogy felépül.-tette kezét a vállamra bíztatóilag.
Rendben. Köszönöm, hogy elmondta. Bemehetek hozzá?-kérdeztem.
-Igazán nem tesz semmit, ez a dolgom. Persze. Válaszolni nem fog, de azt mondják, aki kómában van, az hallja a körülötte lévő hangokat.-vezetett ki, majd egy kézfogással elment.
Elmondtam a többieknek, hogy kómában van, és hogy nembiztos, hogy felébred. A részleteket nem mondtam, elég volt ennyi szenvedés így is. Ők csak benéztek az ajtón, majd elmentek haza, én pedig bementem szerelmemhez.

*Harry*
Mindenem fájt mikor felébredtem. Szemhéjamon mintha tonnás súlyok lettek volna, nem bírtam kinyitni. Mindenem fájt, nem bírtam megmozdulni, megszólalni, egyszerűen semmit. Csak feküdtem a csendben egy ideig. Hallottam, ahogy nyílt az ajtó, majd valaki lassan becsoszogott. Leült az ágyam mellett lévő székre, és csak szipogott. Megfogta a kezem, erőtlenül emelte szájához, majd megpuszilta azt. Letette kezem, de még mindig fogta. 
-Kérlek ne tedd ezt velem, velünk.-hallottam meg szerelmem gyenge hangját. Legszívesebben megszorítottam volna a kezét, megcsókoltam volna, és elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, és ne aggódjon, mert meg fogok gyógyulni. De egyszerűen képtelen voltam rá. Még beszélt hozzám egy ideig, én pedig csak figyeltem. Nyílt az ajtó, majd egy női hang közölte, hogy mennie kell. 
-Holnap jövök! Szeretlek!-lehajolt, megcsókolt, amit képtelen voltam viszonozni, pedig mennyire szerettem volna, majd egy halk "Szia" után elment.
Képtelen voltam elaludni, csak szunyókáltam néhány órát. Hallottam ahogy nyílt az ablak. Azért tudtam, hogy az ablak, mert már ismertem annak a hangját is, az után a bizonyos éjjel után. Reménykedtem benne, hogy Lou jött vissza, és vártam, hogy megszólaljon.
-Sajnálom, ez most rettentően fog fájni, de hidd el, jobb lesz. Megmentem az életedet!-közölte egy női hang, de nem tudtam beazonosítani. Megfogta a kezem, megszorította, másikkal eldöntötte a fejem, majd leheletét éreztem nyakamon. Először nyakamba csókolt, majd beleharapott. Éreztem, ahogy túlságosan éles metszőfogai a húsomba vájódtak, majd iszonyatos fájdalom követte a harapást. Elhajolt nyakamtól, és csak szorította a kezem. Valamivel letörölte kicsordult véremet, majd leült mellém. Kezét mellkasomra tette, és várt.
-Sajnálom, mindjárt jobb lesz.-mondta.
Már legalább fél órája, de lehet régebb óta csak várt. Hirtelen a gép elkezdett hihetetlen gyorsasággal pittyegni, majd csak sípolt. Én még mindig hallottam, pedig aki meghal, az már nem hall semmit. Hallottam az ablak csapódását, majd végre nagy nehezen kinyitottam a szemem. Csináltam a telefonommal egy képet a harapásról, mellesleg a gép még mindig sípolt, így inkább kihúztam, ezért elhallgatott. Megnéztem a képet. Elég durván néztem ki. A harapás alig látszott, de a vörös szemem annál inkább. Eddig nem csinált ilyet a vaku, de gondoltam csak este van, és azért. Bár nem voltam teljesen biztos benne, ezért felkapcsoltam a mellettem lévő kis lámpát. Önkamerával megnéztem, hogy festek, azonban a látvány ami fogadott ledöbbentett. Vörös szemeim voltak, és ha ez nem lett volna elég, próbáltam erőltetni egy mosolyt, hogy kinézzek valahogy, és megláttam hatalmas, hegyes metszőfogaimat.......