Sziasztok! Újabb szombat, újabb rész.:D Ez megint egy hosszabb.:) Ebben a részben egy új szereplő is bemutatkozik.;) Remélem tetszik! Várom a véleményeket!
Jóolvasást! :* ;)
*Louis*
A koncertek azóta is teljesen normálisan zajlanak. Bár én furcsállom, hogy sehol nem tűnik fel senkien, még a fiúknak sem, hogy Harry más. Azért az, hogy soha nem eszik, ha együtt vagyunk valahol étteremben, vagy valakinél. Mindig fitt és sosem fáradt. De lehet, hogy jól takarja, csak én beszélem be magamnak. Most is éppen ebédeltünk, de persze Harry mivel "nem volt éhes" elment vásárolni, meg vadászni. Persze a többiek csak a vásárlós részről tudtak.
*Harry*
Mivel a többiek ebédeltem, így én is elmentem vadászni, meg vásárolni, hogy legyen mit mondanom, mikor eljövök otthonról. Visszaértem a vadászatból, és elmentem a legközelebbi boltba. Elég sok mindent kellett venni, de mivel volt kocsim, így nem volt nehéz. Már a pénztárnál álltam, egy teli bevásárló kocsival, és vártam a sorom. Előttem egy fekete hajú, nem túl magas, elég vékony lány állt. Először csak hátulról láttam, majd hátrafordult, és egy másodpercre találkozott tekintetem az övével. Fekete szemei voltak, és fehér bőre.
Elég furcsa kisugárzása volt. Gyorsan lerendeztem a fizetést, majd amilyen gyorsan csak tudtam bepakoltam, és a lány után indultam. Nem volt nehéz megtalálni, mert nagy fekete autója volt, és mert az illatáról megjegyeztem. Egy ideig mentem utána, persze tisztes távból, majd mikor félreállt egy erdőnél, én is megálltam. Elindult gyalog befelé egy ösvényen, én pedig utána mentem, minden fánál megállva. Már legalább 15 perce sétáltunk, mikor megállt. Megálltam, és egy fa mögé húzódtam, hogy ne vegyen észre, ha hátrafordul. Vett egy mély levegőt, felnevetett, majd megszólalt.
-Fölösleges elbújnod Harry. Tudom, hogy itt vagy.-fordult meg, bár hangjában nem volt gonoszság, de ismerős hangja volt.. Kiléptem a fa mögül, hogy szembe álljak vele.
-Ki vagy te? És honnan tudod a nevem?-kérdezősködtem, bár én követtem, de mégis furcsa volt.
-Nem ismersz meg? Hiszen nekem köszönheted, hogy "élsz"!-mutatott idézőjelet. Ekkor beugrott. Aznap éjjel, a kórházban, Ő volt az.
-Te? De miért? Ki vagy te?-tettem fel a kérdéseimet, mert még mindig nem tudtam, hogy nekem mi közöm hozzá.
-Igen, én voltam. Hogy miért? Mert kaptam a hírt, hogy halálodon vagy, és amint tudtam, mentem.-mosolygott. De még mindig nem tudtam, hogy ki Ő.
-Honnan kaptál hírt rólam? És mért jöttél megmenteni? Mi közöd hozzám?-kérdezősködtem tovább.
-Hát nem emlékszel? Persze, hogy is emlékeznél, hisz nagyon régen volt. Hány éve is? Hét-nyolc, azthiszem.-magyarázta, miközben már közelebb jött.
-Mi volt nagyon régen? Kérlek mond már el érthetően. Egyáltalán, még a nevedet sem tudom.-hiába magyarázott, én még mindig nem jöttem rá semmire.
-Alison Cox.-mosolygott a lány. Néhány másodpercbe beletelt, míg kikerestem, hogy honn is ismerős, majd a felismeréstől a szám tátva maradt. Azt se tudtam, mit mondjak.
-A-Alison? De hiszen te... hogykerüsz ide? A család már hét éve gyászol! Te élsz? De ezt hogy?-össze vissza beszéltem. Alison volt az unokahúgom. Anyám testvérének a lánya. Az egyetlen lánya. Nagyon jól kijöttünk, mindig egymásnál voltunk, napokig nem lehetett minket szétszedni. Aztán 13 évesen elment egy házibuliba, ahonnan nem jött haza. Hónapokig keresték, majd találtak egy lányt, pontosabban csak egy hullát, akit nem nagyon lehetett beazonosítani, de feltételezték, hogy Őt találták meg.. A család azóta gyászolja őt, és abban a tudatban van, hogy meghalt. Mikor a szülei megtudták, elköltöztek a városból, elég messzire. Évente csak egyszer jöttek látogatóba, de az már nem ugyan olyan mint régen. Azóta nekik nem lett gyerekük. Sokáig én is elég zárkózott voltam, de aztán elmentem az X Faktorba, ahol a srácoknak hála, kezdtem kicsit feloldódni. Lassan az évek múlásával elfelejtettem Alisont. Persze, minden évben kinn voltam a temetőben, de már nm gondoltam annyit rá mint azelőtt. Bár mint kiderült, nem is tudom, hogy kinél voltam kinn minden évben, és ki volt az a lány, aki fölött sírtam. Eléggé elgondolkodtam, de Alison hangja kiszakított hirtelen, és visszarántott emlékeimből.
-Igen, élek. Azon az estén a házibulin elmentünk sétálni, és a többiek jó poénnak szánva, kicsit lemaradtak, majd eltűntek, engem egyedül hagyva az erdőben. Eléggé eltévedtem, ezért sírva leültem egy fa tövébe. Mivel hiába kiabáltam, nem jött senki, ezért feladtam, és vártam a csodát. Reggel ugyanott keltem, a fa tövében. Elindultam egy irányba, hátha szerencsém lesz. A baj csak az volt, hogy egy másik városban kötöttem ki. Vissza soha nem mentem a szüleimhez, mert előtte este, még össze is vesztem velük. Néhány évig egy árvaházban élem, majd 18éves koromban elkellett hagynom azt. Egyedül kellett otthont találnom, ami nem volt könnyű. Első éjjel egy sikátorban aludtam, mert máshova nem tudtam menni. Az árvaház előtt is sokat volt ilyen, úgyhogy nem volt újdonság. Éjjel egy furcsa zajra keltem. Egyszer csak egy férfi jelent meg előttem. Arany szemei világítottak a sötétben. Már itt furcsa volt a dolog. Aztán elkezdett szagolgatni, majd hónom alatt fogva felemelt. Rám mosolygott, és megláttam hosszú, éles metszőfogait. Nagyon féltem tőle, és elkezdtem zokogni..-miközben mesélt, az emlékek hatására kicsordult egy könnycsepp ami végigfolyt arcán, majd követte azt még néhány, de folytatta.- Letett, megfogta a kezem, legugolt, majd annyit mondott, "Nyugi, csak egy kicsit fog fájni, de utána jobb lesz" megharapta a csuklóm -emelte fel karját, amin egy csúnya heg díszelgett.- iszonyatosan fájt utána, ordítottam kínomban, de ő csak nézte, majd egyszer csak elrohant. Én még szenvedtem egy ideig, majd mikor már kevésbé fájt, felkeltem, és elindultam a zene irányába. Furcsa volt, hogy hallásom, és látásom is ilyen jó lett, de ennyi idősen, még nem tudtam mi volt ez. Nem akartam vissza menni a házba, csak elmenekültem. Ugyan oda mentem, ahol te is laktál, mikor eljöttél a kórházból. Kellett egy pár hónap, mire rájöttem mi is ez. Lassan kezdtem újra civilizálódni, mert évekig ott éltem egyedül. Emberekkel nem táplálkoztam, csak az elején párszor, de azóta soha. Ma már itt élek Londonban, egyedül, egy kutyával, és két cicával. Sajnálom, hogy eltűntem azután, hogy átváltoztattalak, de képtelen voltam veled szemtől szemben beszélni. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, de én csak az életedet mentettem. Remélem megérted Harry. Fontos vagy nekem, hisz majdnem a bátyám vagy. -a végére már könnyei is eltűntek, és csak mosolygott. Nem tudtam mit mondani, könnyeim potyogtak, majd magamhoz rántottam a lányt. Percekig csak ölelgettem, és már Ő is csak szipogott.
-Nem haragszom, semmiért. Hiányoztál. Szeretlek. Olyan volt, mintha a húgomat veszíteném el, mintha egy részem elveszett volna. Évekig magamba roskadva éltem. Az sem tudom, ki volt az a lány, aki fölött sírtam, minden évben.-szipogtam énis.
-Sajnálom. Ígérem, soha többé nem veszítesz el. Szeretlek.-ölelt magához. Még egy ideig kibeszéltük ezt a témát, majd mikor kiértünk a kocsikhoz, áthívtam magunkhoz. Mivel Ő is kocsival volt, így az úton nem beszéltünk Mikor odaértünk, már ösztönösen leparkolt, pedig én mögötte jöttem, Ő pedig csak felhajtott, és megállt. Jellemző, hogy Ő is itt volt párszor. Kiszálltunk, de mielőtt bementünk volna, segített kipakolni, és megállítottam egy kérdésre.
-Jut eszembe. Ha te sem eszel, és egyedül élsz. Minek voltál vásárolni?-kérdeztem.
-Ohh. Néha elmegyek, hogy a szomszédoknak ne legyen feltűnő, de az állataimmal etetem meg amit hazaviszek.-mosolygott.
-Értem, menjünk.-tereltem befelé az ajtón, amit közben kinyitottam.
Mivel nem a saját, hanem közös lakásba jöttem, így mikor beléptünk mindenki kíváncsian méregetett minket. Persze a fiúk mindent tudtak Alisonról, mert mikor magam alatt voltam, sokat meséltem róla nekik, így nem mondhattam el, hogy ki is Ő.
-Sziasztok.-mosolygott Alison.
-Szia-köszöntek kórusban, majd odasétáltak, hogy segítsenek a szatyrokkal.
Fiúk, Ő Amily egy nagyon régi, gyerekkori barátom, akivel összefutottam a boltban, és beszélgettünk, és áthívtam pár napra, amíg itthon vagyunk.-avattam be a fiúkat, a majdnem igazságba, miközben Alison vette a lapot, és csak mosolyogva kezet nyújtott. Egyesével bemutatkoztak, majd kipakolták a cuccokat.
-Gyere megmutatom a vendégszobát.-karoltam át Ally-t. Louis utánunk jött, elég féltékeny tekintettel mellettem. Felmentünk, be a vendégszobába. Behúztam Louist is, majd becsuktam az ajtót. Lou csak kérdőn nézett, míg Ally a szobát vette szemügyre.
-Elmegyek mosdóba, rendben?-törte meg a csendet Alison.
-Persze, menj csak.-mosolyogtam rá. Alison bement, majd Lou idegesen felállt.
-Szóval? Ki ez, és mért hoztad ide?-kérdezte.
-Mint már elmondtam, egy gyerekkori barátom, akivel nagyon rég nem beszéltem-mondtam neki.
-Volt valaha valami köztetek?-jött közelebb.
-Nem. Soha. Nyugi Lou. Szeretlek.-mosolyogtam.
-Én is téged.-mosolygott. Odajött, majd megcsókolt. A csók után Lou a szemembe nézett, és láttam szemében az enyémet, ami vörösben izzott. Ekkor Alison kilépett a fürdőből, majd rámnézett.
-Ajjaj. Rosszkor?-kérdezte.
-Nem, dehogy.-mosolyogtam.
-Mi történt?-kérdezte.
-Semmi.-vágtuk rá egyszerre Louis-val.
-Akkor mi van veled?-kérdezte.
-Mindegy. Csak a boldogság.-mosolyogtam.
-Mi ez az egész?-kérdezte Lou.
-Harry, tudom, hogy mi van köztetek, és tudom, hogy tud rólad. Szerintem elmondhatnád neki.-mondta Ally.
-Oké, persze.-mondtam, majd leültem az ágyra.
-Nézd Lou, ne gondolj semmi rosszra, de Amily, nem egy gyerekkori barátom.-kezdtem bele.
csak kikerekedett szemekkel figyelt.
-Folytasd.-mondta.
-Szóval. Emlékszel még Alison-ra, akiről sokat meséltem az X Faktor alatt?-kérdeztem.
-Igen, de miköze annak ehhez?-nem értette a lényeget.
-Ő igazából nem Amily.-mitatta a lányra.
-Akkor ki vagy?-kérdezte tőle Lou.
-Alison Cox.-mosolygott a lány. Lou szemei kikerekedtek, mert a lány, még agyarait is kivillantotta, amik most kinőttek.
-Szóval akkor te is?-Ally csak bólogatott. Még egy ideig meséltünk Louis-nak, majd lementünk a többiekhez. Ők persze megállapodtak a mesénél, és ehhez tartottuk mi is magunkat. A délután többi részét elfilmeztünk, majd mindenki felment a szobájába. Befeküdtem Lou-val az ágyba. Beszélgettünk, és megvártam míg elalszik. Mikor már pár perce békésen szuszogott, szépen halkan kimentem. Átmentem Alison szobájába, majd lementünk, és kimentünk a parkba. Egész éjjel beszélgettünk, és bolondoztunk mint régen.
Halihó! Sajnálom, hogy tegnap olyan rövid rész hoztam, de nem volt időm befejezni. Cserébe kárpótlásul ma is felteszek egy kicsike részt.:) Remélem tetszik! Örülnék a véleményeteknek.:)
Jóolvasást! :* ;)
*Harry*
Semmi. Egyenlőre.-sóhajtott szerelmem.
-Mi az, hogy egyenlőre? Lou mi a baj?-estem kétségbe.
-Félek, hogy elveszítlek Harry.-állt oda elém.
-Mért veszítenél?
-Változtass át!-kérte.
-Mi? Még is hogy gondolod? Nem foszthatlak meg a szabadságodtól.-nem is értem, hogy kérhet ilyet tőlem. Véget vetnék az életének, és én erre nem lennék képes.
-Csak úgy leszel velem.-ült vissza az ágyra.
-Én így is itt vagyok. Szeretlek, nem hagylak itt.-guggoltam le elé.
-De ha megöregszem, és te pedig még mindig ilyen fiatal leszel, nem fogok már kelleni.-hajtotta le a fejét, -Ne beszélj butaságokat! Mindig szeretni foglak.-hajoltam közelebb, majd megcsókoltam.
-De gondolj bele! Örökké együtt lehetnénk. Mi ketten a világ ellen.-mosolygott mondatán.
-Nem fogok fájdalmat okozni neked. Képtelen lennék rá. Téma lezárva!-álltam fel, és a szekrényemhez indultam, mert nemsokára koncert, mi pedig még sehol nem vagyunk.
-Úgy sem tágítok.-mormolta még mielőtt kimet, majd átment gondolom a saját szobájába.
*Louis*
Úgy sem hagyom annyiban, míg el nem érem amit akarok! Átmentem a szobámba öltözni. Tíz perccel később már az ajtóban álltunk indulásra készen. Jött a kocsi, felvett minket, és elmentünk a stadionba. Elég sokan már ott voltak, ami nem meglepő, hiszen 20 perc és kezdünk. Harry elég sápadt volt. Részben azért mert vámpír, részben pedig azért, mert nincs túl jól, legalábbis én úgy látom.
-Hazz, baj van?-kérdeztem.
-Nem vagyok a legjobban.-vallotta be.
-De mi történt?-nem tudtam, hogy a vámpírok is letudnak betegedni, bár nem biztos, hogy beteg.
-Az az igazság, hogy már 3 napja nem voltam vadászni, és nagyon éhes vagyok.-közölte. Szóval tényleg nem beteg.
-Mennyi idő alatt tudnál lezavarni egy vadászatot?-gondoltam segítek neki, mert elég rosszul néz ki.
-Elég 5-8 perc, csak kérlek segíts.-kérlelt.
-Rendben. Megmondom, hogy kimegyünk a levegőre, mert nem vagy túl jól.-jobb nem jutott az eszembe, és még volt 15 percünk kezdésig. Kimentem Harry-vel, elsétáltunk valameddig, aztán én ottmaradtam, ő pedig egy pillanat alatt elszaladt. Körülbelül 5 perccel később visszaért. Már valamivel jobban nézett ki, de még mindig fehér volt, bár most csak annyira mint általában. Visszamentünk a többiekhez, megnyugtattuk őket, hogy jobban van, majd gyorsan még beszaladt a smink szobába. Megpróbáltak kezdeni vele valamit, de nem nagyon ment. Eléggé látszott, hogy ez nem a normális bőrszíne, de a koncerten úgy látszott, hogy a fanok nem vették észre, esetleg egy-kettő. De lehet, hogy csak szerintem látszott nagyon, mert én tudom, hogy mért van.
Sziasztok! Ez a rész most egy rövidebb.;) Sajnálom, de nem vagyok a legjobban..:/ Történtek dolgok, és az életem felborult..:) Mindegy ezzel nem úntatlak titeket. ;) Örülnék, ha nem csak attól az egy személytől kapnám a véleményt. Örülök, hogy ittvagy, és tetszik, de örülnék, ha mások is jelentkeznének. :D
Remélem tetszik! Jó olvasást! :*
*Harry*
Levonultunk a még mindig sokkos Anyával, és Gemmával a nappaliba. Leültettem őket, majd megpróbáltam belekezdeni.
-Szóval. Először is, mennyit hallottatok?-reménykedtem, hogy nem eleget.
-Hallottuk a kiabálást, a megfigyeléseket éjjelente, a banda felmondását, és kis részleteket.-ez már egy jó jel, ha a vámpíros részét nem említik.
-Értem. És ebben mi volt ami kiakasztott? Igen éjjelente bejártam a lakásba, néha ottvoltam egy-egy megbeszélésnél, hogy kifigyeljem, és Zayn-ék már a feloszlást tervezgették.-magyaráztam el, amit hallottak.
-Értem. Szóval akkor nem oszlik fel a banda?-megnyugodtam, de még nem teljesen. Valaol mélyen még féltem, nehogy megemlítsék.
-Nem. Mivel Harry visszajön, mert megbeszéltük a dolgokat, így már folytathatjuk. Persze, lesz mit bepótolni, és nem kis hajtás lesz, de meg fogjuk oldani.-segített ki szerelmem.
-Akkor jó. Megnyugodtam. Így már minden oké, örülök, hogy kibékültetek.-mosolygott Anya. Felálltak, megölelgettek minket, majd bejelentették, hogy nemsokára vásárolni mennek, szóval úgy intézzük a dolgainkat. Segítettünk rendet csinálni, mert eléggé szétbarmoltunk mindent fönnt Louis-val, majd mi elköszöntünk, és hazamentünk
.
************ Egy héttel később**************
A fiúkkal megbeszéltem mindent. Nem közöltük velük, hogy mért tűntem el. Kitaláltnk egy mesét, amit úgy néz ki eddig bevettek. Rengeteg pótolni valóm volt, és még van is. Egyfolytában hajtunk, nincs megállás. Louis megbocsájtott, elfogadta. Néha még azt is mondja, hogy örül, hogy így történt, mert lesz aki mindentől megvédi. Enélkül is megvédeném mindentől, de ha Ő ettől jobban biztonságban érzi magát, rá hagyom.
*Louis*
Kezdtem elfogadni, hogy Harry vámpír. Már régen megbocsájtottam neki. Néha, még örülök is, hogy így történtek a dolgok. Viszont sokszor belegondolok, milesz velünk később. A vámpírok nem öregszenek, Hazz is örökké 20 éves marad.Én pedig nem leszek mindig ilyen fiatal. Félek, hogy ez tönkreteszi a kapcsolatunkat.
-Baj van Lou?-szakított ki szerelmem hangja gondolatmenetemből.
-Csak rajtunk gondolkodtam.-vallottam be.
-Rajtunk? Mért mivan velünk?-döbbent meg.
-Semmi. Egyenlőre....
Figyelem! Sajnálom! A résszel egy napot csúszok! :/ Lehet, hogy este felteszem, de szerintem csak holnap! Remélem nem haragszotok.:) Kitartás! :D
Sziasztook! Mivel szombat, így itt az új rész.;) Ehhez nem nagyon van hozzáfűzni valóm. Remélem nektek lesz! :)
Remélem tetszik! :D Jó olvasást! :*
*Louis*
-Lou kérlek!-lépett közelebb, én pedig azzal együtt léptem hátra. Nem tartott sokáig, mert hátam az ajtónak ütközött. Odalépett, állam alá akart nyúlni, de elfordítottam a fejem.
-Félsz tőlem.-kérdezte csalódottan. Felé fordítottam a fejem, és hagytam, hogy keze közé fogja arcom. Megremegtem hideg kezétől.
-Mi történt veled?-nem tudtam elképzelni, mi történhetett.
-Ez bonyolult.-rázta a fejét. - de kérlek ne félj, nem foglak bántani. Hiányoztál, szeretlek.- láttam szemében megcsillanni egy újabb könnycseppet.
-Én is szeretlek.-nem bírtam már tovább. Bármi is történt, én még mindig szeretem. Közelebb hajoltam, majd megcsókoltam. Végignyalt alsó ajkamon bejutásért, amit persze megkapott. Hirtelen megéreztem hosszú, éles szemfogait nyelvemen. Megijedtem, ezért ellöktem. Lehajtott fejjel ült le a kád szélére.
-Szóval? Most már igazán elmondhatnád, hogy mi a franc van veled!-akadtam ki. Kicsit talán túlságosan is.
-Nézd Lou. Aznap este, mikor elmentem a kórházból, néhány órával előtte egy vámpír jött be, és harapott meg. Valamit mondott, hogy ő "megmenti az életem" meg ilyenek, de nem tudtam hogyan, hiszen nagyon fájt. Attól, hogy kómában voltam, mindent hallottam. Mikor kezdtem felfogni, mi is történt, jobbnak láttam eltűnni. Azóta egy ideig a hegyen laktam, most már London szélén lakom. Attó, hogy vámpír lettem, teljesen felfordult minden. Nem eszem semmi mást, csak vérrel táplálkozom. Nem alszom, hihetetlen gyorsan futok, a hallásom, szaglásom kiváló, a bőröm pedig hófehér és jéghideg. A szemem csak akkor vörös ha én akarom, vagy ha éhes, mérges vagyok, és ezek szerint, mikor beindulok.-pirult bele mondandójába. -Sajnálom, hogy így eltűntem, de fel kellett dolgozom ezt az egészet.-fejezte be szövegét.
-Én pedig ezek alatt tudod min mentem keresztül? Tudod mennyire szenvedtem? Már a legrosszabba is belegondoltam. A többiek fel akarják bontani a bandát. Tönkretettél rengeteg mindent.-kiabáltam rá.
-Tudom, hogy milyen nehéz volt. Tudom mik történtek, és hogy mennyi mindent le kellett mondani miattam. Én is szenvedtem képzeld. Minden éjjel veled voltam, ott voltam a szobában. A többieknél is sokat voltam, mikor éppen nem nálad aludtak. Nekem sem volt éppen a legkönnyebb. Én sem jókedvből jöttem el. Sajnálom. Érted? Sajnálom. Nem tudom visszafordítani, de nem akarlak megint elveszíteni. Szeretlek.-folytak le könnyei.
-Szóval szinte végignézted, ahogy tönkre megyünk, és egy árva élezjelet nem adtál?-ordítottam sírva.
-Nem tehettem. Sajnálom. Kérlek ne csináld ezt!-szipogott.
-Elhiszem, hogy nem volt könnyű. De majdnem a banda rovására ment az egész.-mondtam már kicait higgadtabban.
-Igen, tudom. Hányszor kérjek még bocsánatot? Sajnálom. Kérlek Lou! Szeretlek. Ìgérem jóvá teszem!-kérlelt.
Sajnálom. Én sem akarlak elveszíteni. Szeretlek.-bármit is tett, az érzéseimet nem tudta megváltoztatni. Utáltam magamat, amiért ilyen ragaszkodó vagyok, de akkor is szeretem. Odamentem, ölébe ültem, és megcsókoltam. Azért, még egy kicsit féltem ettől, de szeretem Harry-t, és ezen az sem változtat, ha ő vámpír.
*Harry*
Örültem, hogy Lou megbocsájtott, de a többiek reakciójától még féltem. Nem tudtam, hogyan fogjuk nekik elmondani, és hogy mit fognak szólni. A családommal sem közöltem még, Megígértem, hogy mindent rendbe hozok. Nem lesz egyszerű, főleg vámpírként, de szeretem Louis-t és érte bármit megtennék. Összeszedtem magam és elindultunk kifele. Amikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, Anya és Gemma tátott szájjal, kikerekedett szemekkel, ledermedve álltak az ajtóban. Úgy érzem hosszú beszélgetés elé nezünk.
Halihóó! Meglepii!! Gondoltam, mivel van egy kis szabadidőm, így azt mért ne fordítsam egy korábbi részre. Ez nem azt jelenti, hogy szombaton nem lesz, mielőtt bárki félreértene, csak azt, hogy egy plusz meglepi rész. :D Ez most nem lesz hosszú, de azért mégis csak valami.:)
Remélem tetszik! ;) Jó olvasást! :*
*Harry*
Gemma ment ajtót nyitni mikor kopogtak. Már benntről felismertem dezodorjának illatát. Azonnal, hihetetlen gyoran felrohantam az emeletre, és onnan hallgattam az eseményeket. Szerelmem szipogva esett be az ajtón, majd ült le, azthiszem a napaliban.
-Még mindig semmi hír?-kérdezte reménnyel teli hangon.
-Sanjálom.-hallottam Anya együttérző hangját.
-De hol lehet? Mi történhetett?-szipogott Lou.
-Fogalmunk sincs. Nem adott életjelet, már lassan két hónapja.-ült le mellé nővérem, és megölelte. Láttam, mert közben lesétáltam a falhoz, ahonnan nem lát, de én hátulról láttam.
-Maradhatnék pár napig?-állt fel Louis.
-Persze, ameddig szeretnél.-mosolygott rá Édesanyám.
Elmosolyodott, majd egy halk "Köszönöm" után elindult felfelé. Hirtelen nem tudtam, hogy hova menjek, agy felszaladtam a régi szobám fürdőjébe. Lehet, hogy ez hiba volt, de nem akartam, hogy meglásson. Hallottam, ahogy nyílt az ajtó, majd besétál és levágódik az ágyra. Nagyon zokogott, már lassan fél órája. Azthittem elalszik, és kimeetek, de elyehett felkelt, majd egyre közelebbi lépteket hallottam. Azthittem elájulok, mikor hallottam, hogy megpróbálja akulcsot, de már nyitva van a fürdőszoba ajtó. Belenéztem a tükörbe, mert tükörképem azért volt, és láttam, hogy a szemem vörösbe váltott. Bár szemfogaim ugyanolyan kicsik voltak, szemem most nem tudtam szabályozni. Nem tudtam menekülni, hiszen még csak ablak sem volt. Nem volt választásom, így megálltam, lehunytam a szemem, csak egy kis rést hagytam, hogy valamennyit lássak, és csak vártam. A kilincset lenyomta, majd nyílt az ajtó. Elindult, de amink felemelte a fejét, hatalmas tágra nyílt szemekkel bámult, mint aki sokkot kapott, még levegőt is elfelejtett venni.
-Ha...Har...Harry? Ho..hogy ke..kerülsz ide?-próbált kinyögni pár értelmes szót, de nem ment neki könnyen. Éreztem ahogy közelebb jön, majd állam alá nyúlva felemeli a fejem. Forrt jéghideg bőröm érintése alatt. Alig bírtam vissza fogni magam, hogy ne vessem rá magam. Egyszerűen úgy vágytam rá.. de nem mint szerelemből, hanem mint vérből. Azonban most előre kellett tegyem a szerelmet, és elfelejteni a vért, mert nem akartam bántani. Kicsordult egy könnycsepp szememből, nem bírtam tovább hallgatni szipogását.
-Nézz rám! Kérlek!-simította másik tenyerét arcomra. Vettem egy mély levegőt, megpróbáltam lenyugodni. Elég kevés sikerrel, de valamennyire lenyugodtam. Kinyitottam a szemeimet, remélve, hogy már nem olyan vörösek. Azonban minden reményem elszállt, mikor Lou kikerekedett szemekkel engedett el, mellkasa elé tett kézzel lépett hátra néhányat.
*Louis*
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt van. Részben örültem, részben haragudtam, és részben csalódott voltam. Örültem, mert újra itt van, és láthatom, haragudtam, mert elment és itt hagyott egy szó nélkül, és csalódtam, mert a családja végig tudta, és becsaptak. Bőre hófehér volt, és jéghideg. Mikor megláttam vörösben izzó szemeit, még a szívem is kihagyott pár ütemet. Hátráltam pár lépést, mellkasom elé tett kezekkel. Nem tudom mi történt, de féltem Harry-től. Hiába voltak könnyek a szemében, és hiába látszott az egész arcán a megbánás, vörös szemei mintha égtek volna.
Halihó!
Megjöttem! Jó kis kirándulgatásom véget ért.. Most, hogy itthon vagyok, rengeteg pótolni valóm van!
Egy csomó blogot vissza kell olvassak, mert lemaradtam pár részről. Írnom kell ide, és a másik blogomba is. Azon kívül rengeteget kell pótolnom a suliba..:/ Nemgond! Megoldom!
Nos nyilván rájöttetek, hogy mivé is lett Harry!?! Ha nem, akkor nem árulom el, ebben a részben úgy is kiderül. Azért örülnék, ha többen is leírnátok a véleményeteket, mert nem tudom, hogy jó-e amit csinálok! Mindenesetre az időt már így is elhúztam... a részek ezentúl szombaton jönnek!
Remélem tetszik! ;) Jóolvasást! :*
*Louis*
Reggel a telefonom csörgése ébresztett fel. Ismeretlen szám volt, bár nem szoktam ismeretleneknek felvenni, de most mégis úgy éreztem muszáj.
-Hallo?-szóltam bele, még elég rekedtesen.
-Jóreggelt Mr.Tomlinson! Elnézést ha felkeltettük, de azonnal be kéne jönnie a kórházba!-szólt bele egy férfi hang, gondolom egy orvosé.
-Nemgond! Mitörtént? Baj van?-ijedtem meg.
-A helyzet az, hogy Mr.Styles eltűnt.-közölte.
-De az hogy történhetett? Nem kómában volt?-kérdezősködtem.
-Mi sem tudjuk mi történt. Egy levelet hagyott, amire azt írta "Louis-nak!", és semmi több, ezért nem nyitottuk ki.-mondta.
-Rendben, értem. Nemsokára ott vagyok! Viszhall.-bontottam a vonalat.
Elkészültem, reggeliztem, majd elmentem a kórházba. Minden szó nélkül szaladtam Harry kórterme felé. Épp ahogy az orvos mondta, sehol semmi, csak az üres ágy rajta egy borítékkal melyen az a állt amit elmondott a telefonban is.
Leültem, és kibontottam a borítékot. Két papír volt benne. Elkezdtem olvasni a hosszabbik levelet.
"Drága Louis
Az éjjel történt egy különös dolog. Igazából én sem tudom még pontosan, hogy mi is ez. Szeretnék rájönni miért, és hogyan történt. Szükségem van egy kis időre, és egyedüllétre. Éppen ezért egy időre elmegyek. Jól vagyok, nincs semmi bajom. Kérlek a többieknek ne szólj egy szót se erről a levélről. Írtam egy másikat, azt mutasd meg az orvosoknak, ha kell. Sajnálom, hogy így alakult, de nem tudok tenni ellene. Ígérem, hamarosan újra látjuk egymást. Szeretlek!
Hxx"
El sem akartam hinni amit olvastam. Itt hagyott. De miért? És hová ment? Mi történt? Eszembe jutott a másik levél, így elővettem, hátha megtudok abból valamit. Azonban amint elolvastam rájöttem, ezt csak azért írta, hogy senki ne jöjjön rá történt vele valami, ami miatt elment. A levélben ez állt:
"Köszönök mindent az egész kórháznak! Jól vagyok! Ne aggódjon senki, nincs semmi bajom. Egy időre elutazom, de hamarosan újra hazamegyek.
HSx"
*Harry*
Néhány perc gondolkodás után kezdtem felfogni mivé is lettem. Azonnal, meglepő gyorsasággal pattantam fel, és pakoltam össze a cuccaimat. Két levelet hátrahagyva tűntem el a kórházból. Hihetetlen gyorsan futottam, amire egy normál ember nem képes. Nem mentem messzire. Kicsit kijöttem a városból, végig a pusztán, fel a hegyre. Volt ott egy kis fa házikó, ami elég jól látszott, már a mezőről is. Nem úgy tűnt, hogy laknak benne. Tele volt pókhálóval, és nem volt éppen tiszta. Egyszerű kis házikó volt, de a célnak megfelelt.
*****Egy héttel később*****
Szépen lassan kezdtem megfejteni képességeimet is. Rájöttem, hogy szemfogaim nem mindig hosszúak, csak ha ideges vagy éhes vagyok, azon kívül én szabályozom. Hihetetlen gyorsasággal futok, kiváló a hallásom, látásom, és minden szagot tökéletesen érzek, akár kilométerekről is. Képtelen voltam enni, bármi normális kaját. Amikor emberek, és állatok közelében voltam, szinte vágytam a vérre. Mivel azért csak nem halhattam éhen, így kénytelen voltam megtanulni vadászni, és megölni az állatokat. Most már teljesen biztos, hogy VÁMPÍR lettem. Soha nem hittem, hogy léteznek, eddig csak a filmekben láttam. Elég nagy akarat erőm volt, hogy megtudjam tanulni, nem ölhetek embert, bármennyire is vágytam rá. Minden éjjel ott vagyok, Louis mellett. Mivel aludni sem szoktam, így elég unalmas az élet. Az pedig csak rá tesz egy lapáttal, hogy látom, mennyire szenved nélkülem, de én is nélküle. Rengeteget sírt, ahogy én is. Alig tud elaludni, és minden este sírva alszik el. Alig eszik, már le van fogyva. A bandának le kellett mondania eddig minden fellépést, meghívást, interjút, lassan már azon gondolkodnak, hogy véget vetnek a bandának. Mindent tönkretett az a nő azon az estén. Én azóta sem találkoztam sem vele, sem más vámpírokkal. A kérdések, hogy ki volt, és miért mentett meg, mindig a fejemben voltak. Nem tudtam hova tenni, ki volt az a nő.
A napok teltek, és én már lassan egy hónapja eljöttem. Louis még mindig ugyanúgy szenved, de én sem változtam. Ne lépett tovább, hiába vártam. Rengetegszer járta körbe a várost, és a szomszéd városokat is. Képemmel a kezében állította meg az idegeneket, hogy nem-e láttak. Volt aki poénból azt mondta, hogy ott voltam nemrég, volt aki még az előtt látott, hogy kórházba kerültem, és volt aki még az életben nem hallott felőlem. Pár nappal később visszaköltöztem a városba. A város szélén éltem, mert itt közel volt az erdő, és erre nem nagyon jártak ismerősök. Szomszédaim persze voltak, de ők semmit sem tudtak rólam. Néha ha kinn is voltam, max pár mondatot beszéltem velük, mert mindig volt dolgom. A családomat rendszeresen látogattam, de nekik sem mondtam semmit. Megkértem őket, hogy senkinek ne szóljanak, hogy tudnak rólam bármit is. Úgy is tettek, mert Lou nagyon sokszor telefonált, vagy átment érdeklődni. Persze mindent tagadtak, de egyszer úgy is rá fog jönni. Ez lehet éppen egy rossz mondat, vagy egy rossz látogatási idő a családomnál, pont mint a mai nap..
Sziasztok! Megjöttem! Mostantól szombatonként rendszerezem a részeket! ;) Kivétel lesz a jövőhét, mert nem leszek itthon egész héten, csak vasárnap. Gép közelben sem leszek, mert külföldön leszek a drága osztályommal.:D Szóval, a jövőhéten vasárnap lesz új rész! :)
A blogom most egy hatalmas fordulatot vesz, lehet, hogy nem fog tetszeni, de lehet, hogy igen! Sajnálom, de ezt így most muszáj! ;)
Remélem azért tetszik! Jóolvasást! :D
*Liam*
Elég sok idő eltelt, de még mindig semmi nem történt. Lou a nyakamba zokogott, a pólóm már szétázott a könnyeitől, de ez volt a legkisebb problémám most. Csend telepedett az egész kórházra. Csak a szipogásunkat, és a szív hangot jelző gép sípolását lehetett hallani. Beletelt még pár percbe, mire a sípolás is megszűnt. Néhány másodperccel utána, újra az egyenletes pittyegést lehetett hallani. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és toltam el Louis-t magamtól. Kellett neki néhány perc, míg felfogja az egészet, de hirtelen apró mosolyából láttam, felfogta. Felnézett a plafonra, gondolom az ég felé, elmormolt egy "Köszönöm"-öt, majd az ajtó előtt állva várt egy orvost. Pár perccel később kilépett egy orvos, mögötte az összes műtős.
-Mr.Tomlinson?-lépett Lou elé.
-Igen?-nézett rá Louis.
-Kérem jöjjön velem!-mutatott egy üres kórterem felé.
-Baj van Doktor Úr?-kérdezett vissza, majd bementek, de többet már nem hallottam.
*Louis*
Hihetetlenül örültem, hogy Harry él, bár még mindig féltem, hogy felébredek, és elveszítem.
Amikor a Doktor elhívott beszélni, kezdtem félni.
-Az a helyzet, hogy Mr.Styles nincs túl jól. A szíve leállt, de újraélesztettük. Azonban egyre kevésbé bírja a szíve ezt a sok műtétet. Jelenleg kómában van, de nagyobb az esélye annak, hogy nem ébred fel, mint annak, hogy igen.-közölte egyhangúan.
-Vagyis ez azt jelenti, hogy nagy esély van rá, hogy elveszítem.-kezdtem ismét könnyezni.
-Semmit nem mondhatunk biztosra, de lehetséges. Azonban a remény még mindig ott van. Van esélye arra is, hogy felépül.-tette kezét a vállamra bíztatóilag.
Rendben. Köszönöm, hogy elmondta. Bemehetek hozzá?-kérdeztem.
-Igazán nem tesz semmit, ez a dolgom. Persze. Válaszolni nem fog, de azt mondják, aki kómában van, az hallja a körülötte lévő hangokat.-vezetett ki, majd egy kézfogással elment.
Elmondtam a többieknek, hogy kómában van, és hogy nembiztos, hogy felébred. A részleteket nem mondtam, elég volt ennyi szenvedés így is. Ők csak benéztek az ajtón, majd elmentek haza, én pedig bementem szerelmemhez.
*Harry*
Mindenem fájt mikor felébredtem. Szemhéjamon mintha tonnás súlyok lettek volna, nem bírtam kinyitni. Mindenem fájt, nem bírtam megmozdulni, megszólalni, egyszerűen semmit. Csak feküdtem a csendben egy ideig. Hallottam, ahogy nyílt az ajtó, majd valaki lassan becsoszogott. Leült az ágyam mellett lévő székre, és csak szipogott. Megfogta a kezem, erőtlenül emelte szájához, majd megpuszilta azt. Letette kezem, de még mindig fogta.
-Kérlek ne tedd ezt velem, velünk.-hallottam meg szerelmem gyenge hangját. Legszívesebben megszorítottam volna a kezét, megcsókoltam volna, és elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, és ne aggódjon, mert meg fogok gyógyulni. De egyszerűen képtelen voltam rá. Még beszélt hozzám egy ideig, én pedig csak figyeltem. Nyílt az ajtó, majd egy női hang közölte, hogy mennie kell.
-Holnap jövök! Szeretlek!-lehajolt, megcsókolt, amit képtelen voltam viszonozni, pedig mennyire szerettem volna, majd egy halk "Szia" után elment.
Képtelen voltam elaludni, csak szunyókáltam néhány órát. Hallottam ahogy nyílt az ablak. Azért tudtam, hogy az ablak, mert már ismertem annak a hangját is, az után a bizonyos éjjel után. Reménykedtem benne, hogy Lou jött vissza, és vártam, hogy megszólaljon.
-Sajnálom, ez most rettentően fog fájni, de hidd el, jobb lesz. Megmentem az életedet!-közölte egy női hang, de nem tudtam beazonosítani. Megfogta a kezem, megszorította, másikkal eldöntötte a fejem, majd leheletét éreztem nyakamon. Először nyakamba csókolt, majd beleharapott. Éreztem, ahogy túlságosan éles metszőfogai a húsomba vájódtak, majd iszonyatos fájdalom követte a harapást. Elhajolt nyakamtól, és csak szorította a kezem. Valamivel letörölte kicsordult véremet, majd leült mellém. Kezét mellkasomra tette, és várt.
-Sajnálom, mindjárt jobb lesz.-mondta.
Már legalább fél órája, de lehet régebb óta csak várt. Hirtelen a gép elkezdett hihetetlen gyorsasággal pittyegni, majd csak sípolt. Én még mindig hallottam, pedig aki meghal, az már nem hall semmit. Hallottam az ablak csapódását, majd végre nagy nehezen kinyitottam a szemem. Csináltam a telefonommal egy képet a harapásról, mellesleg a gép még mindig sípolt, így inkább kihúztam, ezért elhallgatott. Megnéztem a képet. Elég durván néztem ki. A harapás alig látszott, de a vörös szemem annál inkább. Eddig nem csinált ilyet a vaku, de gondoltam csak este van, és azért. Bár nem voltam teljesen biztos benne, ezért felkapcsoltam a mellettem lévő kis lámpát. Önkamerával megnéztem, hogy festek, azonban a látvány ami fogadott ledöbbentett. Vörös szemeim voltak, és ha ez nem lett volna elég, próbáltam erőltetni egy mosolyt, hogy kinézzek valahogy, és megláttam hatalmas, hegyes metszőfogaimat.......
