22.rész

Sziasztook! Mivel szombat, így itt az új rész.;) Ehhez nem nagyon van hozzáfűzni valóm. Remélem nektek lesz! :)
Remélem tetszik! :D Jó olvasást! :*


*Louis*
 -Lou kérlek!-lépett közelebb, én pedig azzal együtt léptem hátra. Nem tartott sokáig, mert hátam az ajtónak ütközött. Odalépett, állam alá akart nyúlni, de elfordítottam a fejem.
-Félsz tőlem.-kérdezte csalódottan. Felé fordítottam a fejem, és hagytam, hogy keze közé fogja arcom. Megremegtem hideg kezétől.
-Mi történt veled?-nem tudtam elképzelni, mi történhetett.
-Ez bonyolult.-rázta a fejét. - de kérlek ne félj, nem foglak bántani. Hiányoztál, szeretlek.- láttam szemében megcsillanni egy újabb könnycseppet.
-Én is szeretlek.-nem bírtam már tovább. Bármi is történt, én még mindig szeretem. Közelebb hajoltam, majd megcsókoltam. Végignyalt alsó ajkamon bejutásért, amit persze megkapott. Hirtelen megéreztem hosszú, éles szemfogait nyelvemen. Megijedtem, ezért ellöktem. Lehajtott fejjel ült le a kád szélére.
-Szóval? Most már igazán elmondhatnád, hogy mi a franc van veled!-akadtam ki. Kicsit talán túlságosan is.
-Nézd Lou. Aznap este, mikor elmentem a kórházból, néhány órával előtte egy vámpír jött be, és harapott meg. Valamit mondott, hogy ő "megmenti az életem" meg ilyenek, de nem tudtam hogyan, hiszen nagyon fájt. Attól, hogy kómában voltam, mindent hallottam. Mikor kezdtem felfogni, mi is történt, jobbnak láttam eltűnni. Azóta egy ideig a hegyen laktam, most már London szélén lakom. Attó, hogy vámpír lettem, teljesen felfordult minden. Nem eszem semmi mást, csak vérrel táplálkozom. Nem alszom, hihetetlen gyorsan futok, a hallásom, szaglásom kiváló, a bőröm pedig hófehér és jéghideg. A szemem csak akkor vörös ha én akarom, vagy ha éhes, mérges vagyok, és ezek szerint, mikor beindulok.-pirult bele mondandójába. -Sajnálom, hogy így eltűntem, de fel kellett dolgozom ezt az egészet.-fejezte be szövegét.
-Én pedig ezek alatt tudod min mentem keresztül? Tudod mennyire szenvedtem? Már a legrosszabba is belegondoltam. A többiek fel akarják bontani a bandát. Tönkretettél rengeteg mindent.-kiabáltam rá.
-Tudom, hogy milyen nehéz volt. Tudom mik történtek, és hogy mennyi mindent le kellett mondani miattam. Én is szenvedtem képzeld. Minden éjjel veled voltam, ott voltam a szobában. A többieknél is sokat voltam, mikor éppen nem nálad aludtak.  Nekem sem volt éppen a legkönnyebb. Én sem jókedvből jöttem el. Sajnálom. Érted? Sajnálom. Nem tudom visszafordítani, de nem akarlak megint elveszíteni. Szeretlek.-folytak le könnyei.
-Szóval szinte végignézted, ahogy tönkre megyünk, és egy árva élezjelet nem adtál?-ordítottam sírva.
-Nem tehettem. Sajnálom. Kérlek ne csináld ezt!-szipogott.
-Elhiszem, hogy nem volt könnyű. De majdnem a banda rovására ment az egész.-mondtam már kicait higgadtabban. 
-Igen, tudom. Hányszor kérjek még bocsánatot? Sajnálom. Kérlek Lou! Szeretlek. Ìgérem jóvá teszem!-kérlelt.
Sajnálom. Én sem akarlak elveszíteni. Szeretlek.-bármit is tett, az érzéseimet nem tudta megváltoztatni. Utáltam magamat, amiért ilyen ragaszkodó vagyok, de akkor is szeretem. Odamentem, ölébe ültem, és megcsókoltam. Azért, még egy kicsit féltem ettől, de szeretem Harry-t, és ezen az sem változtat, ha ő vámpír.

*Harry*
Örültem, hogy Lou megbocsájtott, de a többiek reakciójától még féltem. Nem tudtam, hogyan fogjuk nekik elmondani, és hogy mit fognak szólni. A családommal sem közöltem még, Megígértem, hogy mindent rendbe hozok. Nem lesz egyszerű, főleg vámpírként, de szeretem Louis-t és érte bármit megtennék. Összeszedtem magam és elindultunk kifele. Amikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, Anya és Gemma tátott szájjal, kikerekedett szemekkel, ledermedve álltak az ajtóban. Úgy érzem hosszú beszélgetés elé nezünk.

21.rész

Halihóó! Meglepii!! Gondoltam, mivel van egy kis szabadidőm, így azt mért ne fordítsam egy korábbi részre. Ez nem azt jelenti, hogy szombaton nem lesz, mielőtt bárki félreértene, csak azt, hogy egy plusz meglepi rész. :D Ez most nem lesz hosszú, de azért mégis csak valami.:)
Remélem tetszik! ;) Jó olvasást! :*

*Harry*
Gemma ment ajtót nyitni mikor kopogtak. Már benntről felismertem dezodorjának illatát. Azonnal, hihetetlen gyoran felrohantam az emeletre, és onnan hallgattam az eseményeket. Szerelmem szipogva esett be az ajtón, majd ült le, azthiszem a napaliban.
-Még mindig semmi hír?-kérdezte reménnyel teli hangon.
-Sanjálom.-hallottam Anya együttérző hangját.
-De hol lehet? Mi történhetett?-szipogott Lou.
-Fogalmunk sincs. Nem adott életjelet, már lassan két hónapja.-ült le mellé nővérem, és megölelte. Láttam, mert közben lesétáltam a falhoz, ahonnan nem lát, de én hátulról láttam.
-Maradhatnék pár napig?-állt fel Louis.
-Persze, ameddig szeretnél.-mosolygott rá Édesanyám.
Elmosolyodott, majd egy halk "Köszönöm" után elindult felfelé. Hirtelen nem tudtam, hogy hova menjek, agy felszaladtam a régi szobám fürdőjébe. Lehet, hogy ez hiba volt, de nem akartam, hogy meglásson. Hallottam, ahogy nyílt az ajtó, majd besétál és levágódik az ágyra. Nagyon zokogott, már lassan fél órája. Azthittem elalszik, és kimeetek, de elyehett felkelt, majd egyre közelebbi lépteket hallottam. Azthittem elájulok, mikor hallottam, hogy megpróbálja akulcsot, de már nyitva van a fürdőszoba ajtó. Belenéztem a tükörbe, mert tükörképem azért volt, és láttam, hogy a szemem vörösbe váltott. Bár szemfogaim ugyanolyan kicsik voltak, szemem most nem tudtam szabályozni.  Nem tudtam menekülni, hiszen még csak ablak sem volt. Nem volt választásom, így megálltam, lehunytam a szemem, csak egy kis rést hagytam, hogy valamennyit lássak, és csak vártam. A kilincset lenyomta, majd nyílt az ajtó. Elindult, de amink felemelte a fejét, hatalmas tágra nyílt szemekkel bámult, mint aki sokkot kapott, még levegőt is elfelejtett venni.
-Ha...Har...Harry? Ho..hogy ke..kerülsz ide?-próbált kinyögni pár értelmes szót, de nem ment neki könnyen. Éreztem ahogy közelebb jön, majd állam alá nyúlva felemeli a fejem. Forrt jéghideg bőröm érintése alatt. Alig bírtam vissza fogni magam, hogy ne vessem rá magam. Egyszerűen úgy vágytam rá.. de nem mint szerelemből, hanem mint vérből. Azonban most előre kellett tegyem a szerelmet, és elfelejteni a vért, mert nem akartam bántani. Kicsordult egy könnycsepp szememből, nem bírtam tovább hallgatni szipogását.
-Nézz rám! Kérlek!-simította másik tenyerét arcomra. Vettem egy mély levegőt, megpróbáltam lenyugodni. Elég kevés sikerrel, de valamennyire lenyugodtam. Kinyitottam a szemeimet, remélve, hogy már nem olyan vörösek. Azonban minden reményem elszállt, mikor Lou kikerekedett szemekkel engedett el, mellkasa elé tett kézzel lépett hátra néhányat.

*Louis*
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt van. Részben örültem, részben haragudtam, és részben csalódott voltam. Örültem, mert újra itt van, és láthatom, haragudtam, mert elment és itt hagyott egy szó nélkül, és csalódtam, mert a családja végig tudta, és becsaptak. Bőre hófehér volt, és jéghideg. Mikor megláttam vörösben izzó szemeit, még a szívem is kihagyott pár ütemet. Hátráltam pár lépést, mellkasom elé tett kezekkel. Nem tudom mi történt, de féltem Harry-től. Hiába voltak könnyek a szemében, és hiába látszott az egész arcán a megbánás, vörös szemei mintha égtek volna. 

20.rész

Halihó!
Megjöttem! Jó kis kirándulgatásom véget ért.. Most, hogy itthon vagyok, rengeteg pótolni valóm van!
Egy csomó blogot vissza kell olvassak, mert lemaradtam pár részről. Írnom kell ide, és a másik blogomba is. Azon kívül rengeteget kell pótolnom a suliba..:/ Nemgond! Megoldom!
Nos nyilván rájöttetek, hogy mivé is lett Harry!?! Ha nem, akkor nem árulom el, ebben a részben úgy is kiderül. Azért örülnék, ha többen is leírnátok a véleményeteket, mert nem tudom, hogy jó-e amit csinálok! Mindenesetre az időt már így is elhúztam... a részek ezentúl szombaton jönnek!
Remélem tetszik! ;) Jóolvasást! :*

*Louis*
Reggel a telefonom csörgése ébresztett fel. Ismeretlen szám volt, bár nem szoktam ismeretleneknek felvenni, de most mégis úgy éreztem muszáj.
-Hallo?-szóltam bele, még elég rekedtesen.
-Jóreggelt Mr.Tomlinson! Elnézést ha felkeltettük, de azonnal be kéne jönnie a kórházba!-szólt bele egy férfi hang, gondolom egy orvosé.
-Nemgond! Mitörtént? Baj van?-ijedtem meg.
-A helyzet az, hogy Mr.Styles eltűnt.-közölte.
-De az hogy történhetett? Nem kómában volt?-kérdezősködtem.
-Mi sem tudjuk mi történt. Egy levelet hagyott, amire azt írta "Louis-nak!", és semmi több, ezért nem nyitottuk ki.-mondta.
-Rendben, értem. Nemsokára ott vagyok! Viszhall.-bontottam a vonalat.
Elkészültem, reggeliztem, majd elmentem a kórházba. Minden szó nélkül szaladtam Harry kórterme felé. Épp ahogy az orvos mondta, sehol semmi, csak az üres ágy rajta egy borítékkal melyen az a  állt amit elmondott  a telefonban is.
Leültem, és kibontottam a borítékot. Két papír volt benne. Elkezdtem olvasni a hosszabbik levelet.

    "Drága Louis
Az éjjel történt egy különös dolog. Igazából én sem tudom még pontosan, hogy mi is ez. Szeretnék rájönni miért, és hogyan történt. Szükségem van egy kis időre, és egyedüllétre.  Éppen ezért egy időre elmegyek. Jól vagyok, nincs semmi bajom. Kérlek a többieknek ne szólj egy szót se erről a levélről. Írtam egy másikat, azt mutasd meg az orvosoknak, ha kell. Sajnálom, hogy így alakult, de nem tudok tenni ellene. Ígérem, hamarosan újra látjuk egymást. Szeretlek!
                                                                                                             Hxx"

El sem akartam hinni amit olvastam. Itt hagyott. De miért? És hová ment? Mi történt? Eszembe jutott a másik levél, így elővettem, hátha megtudok abból valamit. Azonban amint elolvastam rájöttem, ezt csak azért írta, hogy senki ne jöjjön rá történt vele valami, ami miatt elment. A levélben ez állt:

  "Köszönök mindent az egész kórháznak! Jól vagyok! Ne aggódjon senki, nincs semmi bajom. Egy időre elutazom, de hamarosan újra hazamegyek. 
                                                                                             HSx"

*Harry*
Néhány perc gondolkodás után kezdtem felfogni mivé is lettem. Azonnal, meglepő gyorsasággal pattantam fel, és pakoltam össze a cuccaimat. Két levelet hátrahagyva tűntem el a kórházból. Hihetetlen gyorsan futottam, amire egy normál ember nem képes. Nem mentem messzire. Kicsit kijöttem a városból, végig a pusztán, fel a hegyre. Volt ott egy kis fa házikó, ami elég jól látszott, már a mezőről is. Nem úgy tűnt, hogy laknak benne. Tele volt pókhálóval, és nem volt éppen tiszta. Egyszerű kis házikó volt, de a célnak megfelelt. 
                                                *****Egy héttel később*****
 
Szépen lassan kezdtem megfejteni képességeimet is. Rájöttem, hogy szemfogaim nem mindig hosszúak, csak ha ideges vagy éhes vagyok, azon kívül én szabályozom. Hihetetlen gyorsasággal futok, kiváló a hallásom, látásom, és minden szagot tökéletesen érzek, akár kilométerekről is.  Képtelen voltam enni, bármi normális kaját. Amikor emberek, és állatok közelében voltam, szinte vágytam a vérre. Mivel azért csak nem halhattam éhen, így kénytelen voltam megtanulni vadászni, és megölni az állatokat. Most már teljesen biztos, hogy VÁMPÍR lettem. Soha nem hittem, hogy léteznek, eddig csak a filmekben láttam. Elég nagy akarat erőm volt, hogy megtudjam tanulni, nem ölhetek embert, bármennyire is vágytam rá. Minden éjjel ott vagyok, Louis mellett. Mivel aludni sem szoktam, így elég unalmas az élet. Az pedig csak rá tesz egy lapáttal, hogy látom, mennyire szenved nélkülem, de én is nélküle. Rengeteget sírt, ahogy én is. Alig tud elaludni, és minden este sírva alszik el. Alig eszik, már le van fogyva. A bandának le kellett mondania eddig minden fellépést, meghívást, interjút, lassan már azon gondolkodnak, hogy véget vetnek a bandának. Mindent tönkretett az a nő azon az estén. Én azóta sem találkoztam sem vele, sem más vámpírokkal. A kérdések, hogy ki volt, és miért mentett meg, mindig a fejemben voltak. Nem tudtam hova tenni, ki volt az a nő. 
A napok teltek, és én már lassan egy hónapja eljöttem. Louis még mindig ugyanúgy szenved, de én sem változtam. Ne lépett tovább, hiába vártam. Rengetegszer járta körbe a várost, és a szomszéd városokat is. Képemmel a kezében állította meg az idegeneket, hogy nem-e láttak. Volt aki poénból azt mondta, hogy ott voltam nemrég, volt aki még az előtt látott, hogy kórházba kerültem, és volt aki még az életben nem hallott felőlem. Pár nappal később visszaköltöztem a városba. A város szélén éltem, mert itt közel volt az erdő, és erre nem nagyon jártak ismerősök. Szomszédaim persze voltak, de ők semmit sem tudtak rólam. Néha ha kinn is voltam, max pár mondatot beszéltem velük, mert mindig volt dolgom. A családomat rendszeresen látogattam, de nekik sem mondtam semmit. Megkértem őket, hogy senkinek ne szóljanak, hogy tudnak rólam bármit is. Úgy is tettek, mert Lou nagyon sokszor telefonált, vagy átment érdeklődni. Persze mindent tagadtak, de egyszer úgy is rá fog jönni. Ez lehet éppen egy rossz mondat, vagy egy rossz látogatási idő a családomnál, pont mint a mai nap..

19.rész

Sziasztok! Megjöttem! Mostantól szombatonként rendszerezem a részeket! ;) Kivétel lesz a jövőhét, mert nem leszek itthon egész héten, csak vasárnap. Gép közelben sem leszek, mert külföldön leszek a drága osztályommal.:D Szóval, a jövőhéten vasárnap lesz új rész! :)
A blogom most egy hatalmas fordulatot vesz, lehet, hogy nem fog tetszeni, de lehet, hogy igen! Sajnálom, de ezt így most muszáj! ;) 
Remélem azért tetszik! Jóolvasást! :D

*Liam*
Elég sok idő eltelt, de még mindig semmi nem történt. Lou a nyakamba zokogott, a pólóm már szétázott a könnyeitől, de ez volt a legkisebb problémám most. Csend telepedett az egész kórházra. Csak a szipogásunkat, és a szív hangot jelző gép sípolását lehetett hallani. Beletelt még pár percbe, mire a sípolás is megszűnt. Néhány másodperccel utána, újra az egyenletes pittyegést lehetett hallani. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és toltam el Louis-t magamtól. Kellett neki néhány perc, míg felfogja az egészet, de hirtelen apró mosolyából láttam, felfogta. Felnézett a plafonra, gondolom az ég felé, elmormolt egy "Köszönöm"-öt, majd az ajtó előtt állva várt egy orvost. Pár perccel később kilépett egy orvos, mögötte az összes műtős. 
-Mr.Tomlinson?-lépett Lou elé.
-Igen?-nézett rá Louis.
-Kérem jöjjön velem!-mutatott egy üres kórterem felé.
-Baj van Doktor Úr?-kérdezett vissza, majd bementek, de többet már nem hallottam. 

*Louis*
Hihetetlenül örültem, hogy Harry él, bár még mindig féltem, hogy felébredek, és elveszítem.
Amikor a Doktor elhívott beszélni, kezdtem félni. 
-Az a helyzet, hogy Mr.Styles nincs túl jól. A szíve leállt, de újraélesztettük. Azonban egyre kevésbé bírja a szíve ezt a sok műtétet. Jelenleg kómában van, de nagyobb az esélye annak, hogy nem ébred fel, mint annak, hogy igen.-közölte egyhangúan.
-Vagyis ez azt jelenti, hogy nagy esély van rá, hogy elveszítem.-kezdtem ismét könnyezni.
-Semmit nem mondhatunk biztosra, de lehetséges. Azonban a remény még mindig ott van. Van esélye arra is, hogy felépül.-tette kezét a vállamra bíztatóilag.
Rendben. Köszönöm, hogy elmondta. Bemehetek hozzá?-kérdeztem.
-Igazán nem tesz semmit, ez a dolgom. Persze. Válaszolni nem fog, de azt mondják, aki kómában van, az hallja a körülötte lévő hangokat.-vezetett ki, majd egy kézfogással elment.
Elmondtam a többieknek, hogy kómában van, és hogy nembiztos, hogy felébred. A részleteket nem mondtam, elég volt ennyi szenvedés így is. Ők csak benéztek az ajtón, majd elmentek haza, én pedig bementem szerelmemhez.

*Harry*
Mindenem fájt mikor felébredtem. Szemhéjamon mintha tonnás súlyok lettek volna, nem bírtam kinyitni. Mindenem fájt, nem bírtam megmozdulni, megszólalni, egyszerűen semmit. Csak feküdtem a csendben egy ideig. Hallottam, ahogy nyílt az ajtó, majd valaki lassan becsoszogott. Leült az ágyam mellett lévő székre, és csak szipogott. Megfogta a kezem, erőtlenül emelte szájához, majd megpuszilta azt. Letette kezem, de még mindig fogta. 
-Kérlek ne tedd ezt velem, velünk.-hallottam meg szerelmem gyenge hangját. Legszívesebben megszorítottam volna a kezét, megcsókoltam volna, és elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, és ne aggódjon, mert meg fogok gyógyulni. De egyszerűen képtelen voltam rá. Még beszélt hozzám egy ideig, én pedig csak figyeltem. Nyílt az ajtó, majd egy női hang közölte, hogy mennie kell. 
-Holnap jövök! Szeretlek!-lehajolt, megcsókolt, amit képtelen voltam viszonozni, pedig mennyire szerettem volna, majd egy halk "Szia" után elment.
Képtelen voltam elaludni, csak szunyókáltam néhány órát. Hallottam ahogy nyílt az ablak. Azért tudtam, hogy az ablak, mert már ismertem annak a hangját is, az után a bizonyos éjjel után. Reménykedtem benne, hogy Lou jött vissza, és vártam, hogy megszólaljon.
-Sajnálom, ez most rettentően fog fájni, de hidd el, jobb lesz. Megmentem az életedet!-közölte egy női hang, de nem tudtam beazonosítani. Megfogta a kezem, megszorította, másikkal eldöntötte a fejem, majd leheletét éreztem nyakamon. Először nyakamba csókolt, majd beleharapott. Éreztem, ahogy túlságosan éles metszőfogai a húsomba vájódtak, majd iszonyatos fájdalom követte a harapást. Elhajolt nyakamtól, és csak szorította a kezem. Valamivel letörölte kicsordult véremet, majd leült mellém. Kezét mellkasomra tette, és várt.
-Sajnálom, mindjárt jobb lesz.-mondta.
Már legalább fél órája, de lehet régebb óta csak várt. Hirtelen a gép elkezdett hihetetlen gyorsasággal pittyegni, majd csak sípolt. Én még mindig hallottam, pedig aki meghal, az már nem hall semmit. Hallottam az ablak csapódását, majd végre nagy nehezen kinyitottam a szemem. Csináltam a telefonommal egy képet a harapásról, mellesleg a gép még mindig sípolt, így inkább kihúztam, ezért elhallgatott. Megnéztem a képet. Elég durván néztem ki. A harapás alig látszott, de a vörös szemem annál inkább. Eddig nem csinált ilyet a vaku, de gondoltam csak este van, és azért. Bár nem voltam teljesen biztos benne, ezért felkapcsoltam a mellettem lévő kis lámpát. Önkamerával megnéztem, hogy festek, azonban a látvány ami fogadott ledöbbentett. Vörös szemeim voltak, és ha ez nem lett volna elég, próbáltam erőltetni egy mosolyt, hogy kinézzek valahogy, és megláttam hatalmas, hegyes metszőfogaimat.......

18.rész

Sziasztook!! Látom felpörögtetek! :) Kicsit duplájára nőtt a megtekintések és a megjegyzések száma..:) Persze mindenkinek megvan a saját véleménye, ezáltal olyan is volt ami kifejezte nemtettszését.. Ezvan.:) Nem húzom az időt.. Ez a rész egy rövidebb, amiért bocsánat, de így akartam a végét, és nem tudtam tovább húzni, és  nem a legjobb hangulatú rész lesz.. Kell néha ilyen is.;)
Jóolvasást! :* :)

*Louis*
Miután Harry elaludt, kimásztam és elindultam haza. Lassan botorkáltam, már hajnalodott, a város kezdett ébredezni. Az emberek, a madarak, egyre több kocsi. Hazaértem, és fáradtan dőltem be az ágyba. Nem aludtam sokat, max egy órát. Mivel már teljesen világos volt, így nem is tudtam volna visszaaludni, de nem is akartam. Ránéztem az órára, már 7:30 volt.  Még fél órám van a műtétig, hogy láthassam. Azonnal felpattantam, amit lehet, hogy nem kellett volna, mert kicsit megszédültem. Vártam pár másodpercet, majd mikor kitisztult a kép, elbattyogtam a szekrényemhez. Felvettem egy sima fehér pólót, és egy fekete csőnadrágot vettem fel. Lementem, felkaptam a Vans cipőm, és egy üveg vizet, majd kocsiba ültem, és bementem a kórházba. Bár gyalog is be mehettem volna, de akkor nem értem volna be még a műtét előtt. Nem telt bele öt percbe, és már a portánál voltam. Közöltem, hogy kihez jöttem, és közölték, hogy még negyed órám van, hogy beszéljek vele mielőtt műtik. Szaladtam a kórterme felé, hallottam, hogy a többiek már bent vannak. Bekopogtam, majd egy halk "Gyere!" után benyitottam. Hazz mosolygós arcával találtam szembe magam. Nem úgy nézett ki, mint aki fél. A többiek pont búcsúzkodtak, majd egy pacsival leléptek. Persze ők sem mentek el, csak ki ültek a folyosóra.
-Jóreggelt! - mosolygott.
-Csak reggelt! Hogy jót? Azt nehezen..-sóhajtottam. Lehajoltam, megcsókoltam, és leültem az ágya melletti székre. 
-Ne legyél már ilyen! Szerelek!-fogta meg a kezem.
-Én is téged! És pont ezért aggódom.-szorítottam meg kezét.
-De meg fogok gyógyulni.-mosolygott, de láttam szemében, hogy ő is fél, és kételkedik.
-Előttem nem kell megjátszanod magad Harry! Látom, hogy te sem vagy boldog!-mondtam neki.
-De igen is boldog vagyok. És tudod miért?-csak kérdőn néztem rá, választ várva.
-Azért, mert te vagy nekem. A tegnap este volt életem egyik legjobb napja, és ha az utolsó volt is boldog vagyok, mert veled tölthettem. Szeretlek.-ült fel, és megcsókolt. Minden érzelmét beleadta ebbe, mintha az utolsó lenne. Megkönnyeztem mondatait. 
-Én is Szeretlek!-nem tudtam többet mondani, mert bejött egy nővér. 
-Sajnálom Mr.Tomlinson, de ki kell mennie, a beteget elő kell készíteni a műtétre.
-Rendben, megyek már.-még egy gyors csókot nyomtam Hazza homlokára, majd kimentem. Leültem, beszélgetni próbáltam a fiúkkal, de túl ideges voltam. Ők kimentem egy kis friss levegőt szívni, én bent maradtam. Nagyon fáradt voltam, így elszunyókáltam a székben ülve. 
Iszonyatos hát fájással, és egy sípoló hangra ébredtem. Felálltam, ás láttam, hogy a többiek az ajtóban állnak könnyes szemmel.
-Mi történt?-léptem oda hozzájuk.
-Harry....me-meghalt.-szipogott Niall. Fel sem fogtam hirtelen mit mondott. Így már megvan, honnan a sípolás. Szemembe könnyek gyűltek.
-De Miért? Mikor?-nem akartam elhinni.
-Nem tudjuk miért. Körülbelül 3 perce, azóta próbálják újraéleszteni.-szipogott Zayn is. Őt még soha nem láttuk így megtörni.
-De az nem lehet! Nem hagyhat itt! NEM!!-kiabáltam. Liam odajött, átölelt, én pedig nyakába hajtottam a fejem, és csak sírtam. Nem történhet ez velem, velünk!

17.rész

Sziasztok! Jelentkezem egy újabb résszel!:) Régen volt rész tudom, de közbe jöttek dolgok, és ez megint nem a ti dolgotok..;) Sajnálom, hogy ritkán van rész, de megteszem amit tudok! :) Ez a rész kicsit hosszabb, s más lesz mint a megszokott! ;) A részben a segítséget nagyon szépen köszönöm az egyik kedvenc blogom: http://inyourimaginationstories.blogspot.hu/   vezetőjének: Zsoo-nak! Örök hálám üldözni fog érte! :D Figyelem!! Az első ilyen alkalom A RÉSZ +18-AS!! Szeretnék látni egy-két véleményt! Aztán jön a következő rész!
Remélem tetszik! 
Jóolvasást! :)

*Louis*
Amint a fiúk elmesélték, hogy mi lesz holnap, gondolkodás nélkül bementem Harry-hez. Elötte is szerettem volna, de nem volt elég bátorságom, és nemn tudtam, hogy fogadna.. Örülök, hogy végre megbeszéltük a dolgokat, de félek a mától. Bennvoltam vele a látogatási idő végéig, és most is épp a kórházba tartok, hogy bentlegyek vele a műtét előtt. Mikor beértem a nővérek mivel csak egyszer láttak, és mivel rengeteg ember megfordul itt nap mint nap, nem emlékeztek rám. El kellett magyaráznom ki vagyok, kihez jöttem, és mi közöm van hozzá. Persze nem voltam velük teljesen őszinte, de elég volt ennyi is. Én már tudtam, hogy hova kell mennem, de azért elkísért egy nővér.
Bekopogtam, de nem jött válasz, ezért benyitottam. Szerelmem még édesen szuszogott, mély álomba merülve. Nem akartam felkelteni, ezért csendben lepakoltam, gondoltam megvárom míg felkel. Nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg, így lehajoltam, megtámaszkodtam, vigyázva, hogy ne keltsem fel, megcsókoltam. Egy morgás, és egy mosoly volt a válasza. Fel akartam állni, de hirtelen pólómnál fogva visszarántott, és megcsókolt. Belemosolygott a csókba, majd felnevetett mikor elengedett.
-Jóreggelt!-mosolyogtam.
-Nekedis szerelmem.-mosolygott ő is.

*Harry*

Féltem! Nagyon féltem, de erősnek kellett lennem,  Lou miatt és a többiek miatt is, bár ők még nem voltak benn. Már egy órája csak beszélgettünk, röhögtünk, és elvoltunk.
-Szeretlek!-mondtam.
-Én is téged!-mosolygott, de  láttam, hogy könnyes a szeme.
-Baj van Lou?
-Csak félek, hogy elveszítelek.-engedte szabadjára könnyeit. Nekem sem volt már olyan könnyű erősnek lenni, de tartottam magam amennyire tudtam.
-Erős leszek, kitartok, és nem fogsz elveszíteni.-mosolyogtam rá.
-Nem bírnám ki nélküled.-ült az ágyamra.
-Ne is gondolj erre.-húztam le egy csókra.
Eltelt még egy fél óra, majd megjelentek a többiek. Velük is beszélgettem egy-két órát, de aztmondták lelépnek, hagynak minket kettesben.
-Vigyázz magadra tesó!-boxolt a vállamba Zayn, megölelt, és arrébb állt.
-Kárba ne menjen az a sok Pizza amit majd rendelünk, mikor hazajönnél!-mosolygott Niall. Mindig fel tudja dobni kicsit a hangulatot. Ő is megölelt, majd odébbállt Zayn-hez.
-Erős vagy, tarts ki!-jött végül Liam, aki szorosan megölelt, és az Ő szemében is könnyek csillogtak. Végül elmentek, és ketten maradtunk.
Mivel pont dél volt, és a látogatási időnek ilyenkor délután kettőig vége, hozták az ebédet, és ki akarták küldeni Louis-t, de ő nem tágított. Végül annyira kitartóan mellettem volt, hogy bent maradhatott. Részben ez azért is volt, mert mint útólag kiderült, ez még egy kezdő nővér volt.
Mikor már újból elkezdődött a látogatás, és a zsongás a folyosón, egyszer csak megjelent a főorvos az ajtóban. Tudtuk mi jön most, ezért Lou leült mellém, és kezemet szorongatva vártuk a híreket.
-Nos, mikor evett utoljára?-csodálkoztunk a kérdésen, de gondolom ez is egy feltétel.
-Nemrég, délben.-válaszoltam. Az orvos elképedt, majd idegesen folytatta.
-Az nem lehet. Ki volt ilyen felelőtlen? Melyik nővér hozott ebédet?-kérdezte.
-Az az új nővér, a nevét nem tudom.-válaszoltam, kezdtem megijedni.
-Gondolhattam volna. Ez esetben a műtétet át kell rakjuk. Holnap reggel műtjük. Kora reggel.-közölte, sok töprengés és olvasgatás, meg telefonálás után.
-Rendben értem.-bólogattam. Furcsálltam, de valamilyen szinten örültünk neki, így még több időnk lesz együtt. Letelt a látogatási idő, így már tényleg mennie kellett haza. Amúgy is egy órával többet maradt benn. Legközelebb már csak műtét után láthat. Könnyes szemmel nézett rám, már én is rá.
Végül megcsókolt úgy, mintha ez lenne az utolsó. De mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Kitessékelték, engem egyedül hagyva.
Elküldtek zuhanyozni, mert annyira tudtam mozogni. Sokáig telefonoztam még utána, egyszerűen nem voltam álmos. Egyre jobban féltem. Féltem, mi lesz, ha nem élem túl. Mi lesz Louis-val? És a többiekkel? A bandával? A családommal? Rengeteget gondolkodtam. Olyan fél tizenkettő felé letettem a telefonom, és megpróbáltam aludni. Már vagy egy órája csak forgolódtam, mikor valami koppanást hallottam. Nemtudom mi lehetett, de mivel az utcai ablak felől jött, és mivel már a sokadikat hallotam, kezdtem megilyedni. Először azthittem esik az eső, de ez nem olyan volt. Végül rávettem magam, hogy odamenjek megnézni. Egy alakot láttam az ablak előtt, de nem tudtam hirtelen kivenni ki az. Közelebb jött, pontosabban odajött az ablakhoz, és megláttam Louis-t vigyorogni az ablakban. Kinyitottam az ablakot, mire bemászott.
-Mit keresel itt?-csodálkoztam.
-Nem gondoltad, hogy nem töltöm veld az estét? Belegondoltam abba is, hogy akár ez az utolsó esélyünk a közös estére.-mondta.
-És ha észrevesznek?-akadtam ki, de azért örültem, hogy ittvan.
-De nemfognak.- csókolt meg.
-Ha te mondod.-ültem le az ágyra. Beült az ölembe, átkarolta a nyakam és megcsókolt.
 Abba a csókba beleadott mindent, ellenben nekem nem igazán volt kedvemre, hogy egy kórházba ennyire intim helyzetbe kerülök vele. Olyan szenvedélyesen, olyan hűségesen csókolt, hogy éreztem a műtét után össze fog roppanni. Ezért is mentem bele, és helyeztem kezeimet derekára. Ajkai szenvedélyesek voltak, lágyak, talán még soha nem csókolt így. Féltem, hogy elvesztem, hát hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak szeretne. Mindketten úgy csókoltunk, mintha ez lenne az utolsó...bár reméljük, hogy nem. Pillanatok kérdése volt,míg az agyam elborult, így kezeim maguktól markoltak az anyagba  Louis derekán. Ajkaimra mosolygott, majd lihegve távolodott el tőlem. Szemei szeretetteljesen csillogtak rám, mintha a sivatagban bukkannának egy kevéske vízre.
- Harry, talán ez az utolsó esténk együtt... - jegyezte meg halkan, miközben kezét arcomra simította. Bőre alatt forrt a bőröm, puszta érintése lángolásra buzdított.
- Ilyet ne mondj többé! - szóltam rá.
Nem akartam ezt hallani, nem akartam, hogy kiejtse a száján az amúgy tényt. Úgy éreztem, akkor túl nyilvánvaló lesz, próbáltam hazudni, játszani, hogy minden rendben van csupán miatta, de a hazugság önmagamnak volt a legnehezebb. Tudtam, hogy összeroppan, ha én elmegyek, ez az, ami küzdelemre sarkallt, minden pillanatban, azonban magányos perceimben én is eltűnődtem azon, mi lesz Vele, a srácokkal, a családommal, ha mégsem sülne el jól a műtét. Amikor egyedül voltam, még egy könnycseppet is elengedtem, mely kifejezte, minden magamba fojtott kétségem és fájdalmam. Az az egy, hősies könnycsepp volt a jelképe valódi aggodalmamnak.
- Én is félek, de ez most másodlagos. A lényeg, hogy az utolsó estét Veled akarom tölteni...ÚGY. - mondta komolyan a szemembe nézve.
Az agyam lesokkolt, az az utolsó szó visszhangot vert a fejemben. Nem mondta ki nyíltan, mi a szándéka, mit tervez, amibe engem is bele óhajt vonni, azonban tisztán értettem ennyiből is, és eléggé ledöbbentem, amint tudatosult bennem igazán.
- Úgy? - kérdeztem hebegve, egészen halkan inkább csak magamnak, Ő mégis felelt rá:
- Igen, Úgy. - bólintott hozzá határozottan.
- D-de, Lou! Egy kórházban vagyunk, a vesém pedig gyakorlatilag nincs is. - emeltem el egyik kezem derekáról, hogy hajamba tudjak túrni.
- Hazza, kérlek! Olyan emléket szeretnék, amelytől kiver a víz álmomban is, ha... - csuklott el a hangja, de én segítettem neki.
- ...ha nem jól sikerül a műtét. - fejeztem be helyette, mire leszegte a fejét, és aprót bólintott.
Sokáig gondolkoztam, mi legyen, míg Ő csupán néha-néha sandított fel rám szeme sarkából. Bár próbálta nem mutatni, azonban a kezei görcsösen szorították csípőm mellett az ágyneműt, tehát próbálja visszatartani a sírást. Most valahogy nem féltem attól, hogy kimondom azt, amit eddig próbáltunk a szőnyeg alá söpörni alattomos módon, mintha nem lenne ott.
- Rendben. - nyögtem ki végül gondterhelten.
Lepetten kapta fel a fejét rám, szemében egy pillanatra döbbentség csillant, talán Ő maga sem hitte el, hogy belemegyek, hisz egy kórházban vagyunk, azonban hamar váltotta ezt az öröm. Szeretettel pillantott rám, és enyémnek döntötte a homlokát. Talán neki nem tűnt fel, de én figyeltem a kezét, és most engedett fel, elengedte a takarót, és hasamtól kezdve fölfelé indult meg mellkasomon, majd nyakamra simult, és megcsókolt. Ajkaink lassan táncoltak először, majd ez fokozatosan gyorsult. Hagytam, hogy Ő irányítson tekintve, hogy én a sok műszernek hála az ágyhoz lettem kötve, az infúzió miatt még a karomat sem tudom befeszíteni, így elég érdekesnek indul ez az egész. A szívritmus-mérőműszer folyamatosan gyorsult, miközben csókolóztunk, így nevetve szakadtam el tőle. Nem fair, hogy ennyire nyilvánvaló, amikor élvezem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy ha visszanézik reggel a nővérek vagy a doki a szívem ütemességét, eléggé megdöbbennek. Nem tudtam, hogyan fogom kimagyarázni, de akkor nem is érdekelt.
Louis még mindig az ölemben ült, de nem nehezedett rám, térdein tartotta magát, így a fehérítő szagú takarót is ki tudta húzni közülünk. Lábaimat megcsapta a hűvösebb levegő, azonban addigra már olyan szinten fel volt hevülve testem, hogy még kicsit jól is esett. A kórházi ruha rengeteget engedett látni testemből, arról nem is beszélve, hogy a hátulja nyitott volt félig, csupán gombok fogták össze. Lou visszaereszkedett a combomra, én pedig fölsője széléhez nyúltam, és lassan húztam le róla, hogy közben szemügyre tudjam venni számomra tökéletes felsőtestét. Kacéran mosolygott rám, miközben le akarta venni rólam sápasztó, zöld színű ruhámat, azonban homloka ráncba szaladt, mikor nem talált rajta fogást.
 - Letépném rólad, de kétlem, hogy reggel örömmel fogadnák a nővérkék. - kuncogott, majd ajkait ismét egy vonallá préselte, ahogy le akarta szedni rólam.
- Magyarázhatnám egy ideig. - nevettem el magam, de persze csak halkan. - Lou, nem fogod tudni levenni, mindenhol vezetékek lógnak ki belőlem. Máshogy kell megoldanunk.
Felpillantott rám, ajkait még mindig kicsit talán sértetten préselte össze, amitől szeretetteljesen mosolyognom kellett. Lassan nyúlt az anyag aljához egy gyors puszi után ajkaimon. Felhajtotta ameddig csak tudta, így a mellkasomon nem látszódtak a madarak, de a pillangóm már kint volt. Huncut módon elmosolyodott, miközben Ő is levette magáról a nadrágot. Egy boxerben ücsörgött az ölemben, mintha ez olyan normális lenne, hogy egy kórházban ilyet teszünk. Még mindig nem tudtam teljesen feloldódni, de nem hagyott sok időt gondolkodni az elkövetkező dolgokon, mind rövidtávon, mind hosszún.
Megragadta kezem, és fenekére vezette, miközben ajkaink között már csak kis távolság volt. Huncut módon mosolygott, majd végre megcsókolt. Nem csináltam semmit, bár kezemet még mindig fenekére szorította fél kézzel, azonban mikor a másikkal megmarkolta férfiasságomat, én is megtettem ezt hátsójával. Félbeszakadt a csók, Ő pedig aljas módon tekintett szemembe, elégedett volt magával, hogy ezt váltotta ki belőlem. Lassan kezdte dörzsölni ágyékom, amitől halkan nyöszörögtem, fogaim összeszorítottam, hogy ne legyek hangos. Csókot hintett a pillangómra, majd lejjebb mászva lehúzta rólam alsómat, majd az övé is ilyen sorsra jutott. Abban a pillanatban már nem érdekelt, mennyi feleslegesnek tűnő ruhadarab sorakozik mellettünk a földön. Bennem volt a félelem, hogy mindjárt megjelenik az éjszakás nővér, ugyanis látja a monitorján, milyen rohamosan megnőtt pulzusom, melyet nekünk a gép csipogása mutatott. Louis csupán jót mosolygott ezen, alattomos, cinkos módon.
- Kész vagy? - kérdezte halkan, mire megcsóváltam a fejem.
- Lou, fájni fog, semmit nem tettünk! - tiltakoztam halkan.
- Szerinted most lenne időnk az előjátékra?! Engem nem érdekel a fájdalom! - nézett rám elszántan, és készült leereszkedni csípőmre, azonban elkaptam csuklóját.
- Kérlek! Nem akarom, hogy a fájdalom miatt legyen olyan emlékezetes. - néztem aggodalmasan a sötétben csillogó kék íriszeibe.
- Rendben. - sóhajtott, talán belátta, hogy igazam van, és tekintve, hogy még soha nem volt fiúval, tényleg jobb lenne, ha elsőnek tisztességesen csinálnánk.
Megragadta kezem, és szájába vette középső ujjam. A szeme csillogott, míg én ettől a tettétől kicsit elpirultam, ugyanis beindult a fantáziám. Elképzeltem, hogy ezt nem az ujjammal teszi, amitől hasam egy pillanatra megfeszült, majd elernyedt izmom. Fenekéhez vezettem ujjam, és belé hatoltam. Összeszorított fogai között egy kígyókat megszégyenítő sziszegés szökött ki a pillanatnyi fájdalomtól. Leszorította szemeit, hasamra támaszkodott, amint kicsit előre dőlt. Örültem, hogy nem hagytam azonnal a lényegre térni, tekintve, hogy ez is kellemetlen neki elsőre. Azonban még egy ujjam után egy nyögés csúszott ki ajkai között, és megcsókolt ebből gondoltam, élvezni kezdte a dolgot. Belemosolyogtam szánk heves érintkezésébe, majd úgy ítéltem, elég lesz az előkészület, és ebben a pillanatban Ő is kihúzta magát ölemben.
- Lou, ugye van nálad óvszer? - kérdeztem óvatosan.
Nem hittem, hogy olyan felelőtlen lenne, hogy nincs nála, mikor nyilván már akkor tudta szándékát, mikor ide jött. Szerencsére nem csalódtam benne:
- A gatyám zsebében van. - suttogta halkan, hangja remegett.
Sürgetőn pillantottam rá, bár még mindig nem tartottam teljesen jó ötletnek ezt az egészet, azonban már nem volt visszaút. Átléptük azt a bizonyos határt, mely amúgy is hajszál volt csupán egymás közelében. Lenyúlt oldalra, és felhúzva kicsit a földről egyik kezével, elkezdte előtűrni az óvszert. Hihetetlenül megkönnyebbültem, mikor nem csupán egyet vett elő, mint ahogy én is hordom a pénztárcában, hanem egy egész csomagot. Természetesen készült, tudta, hogy el fog csábítani egy kórházban, amit még mindig abszurdnak tartottam, de neki nagyon nehéz ellenállni. Kivette, majd visszaejtette nadrágját a földre. Ismét az ölembe ült, majd kivéve egyet felgörgette férfiasságomra. Jóleső érzés fogott el, mikor hozzá ért, már nagyon igényeltem a törődést, de tudtam, hamarosan a mennybe juttat. Oldalra akarta tenni a kis csomagot, azonban megfogtam a kezét. Én is kivettem egyet, és feltéptem. Értetlen nézett rám, miközben felgörgettem férfiasságára. Szerintem teljesen másra gondolt, mint én azt akartam, így megmagyaráztam gyorsan:
- Nem akarok koszt, és bizonyítékot. Reggel nekem kell magyarázkodni majd a nővérkéknek, ezt ne feledd! - kuncogtam halkan.
Szórakozottan elvigyorodott, és nyomott egy csókot orromra.
- Csinálhatom végre? - kérdezte izgatottan.
Bólintottam, de ismét elmémbe mászott a bizonytalanság, azonban akárhogy is igyekeztem páros lábban kirúgni onnan, nem távozott. A gép gyorsabban kezdett csipogni mellettünk, mikor ölemben tartva magát ráereszkedett férfiasságomra. Ő is felnyögött és én is, mikor sikeresen benne voltam. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy ennyire rá hagyok minden fizikai munkát, de hála a zsinóroknak ágyhoz lettem kötve. Ha minden jól alakul, megismételjük ezt, és akkor úgy fogom kényeztetni, ahogy csak tudom, tekintve, hogy most mindent neki kellett csinálnia. Azonban látszólag nem bánta.
Mozogni kezdett ölemben, mire ajkaimba haraptam. Nagyszerű érzés volt, senkit nem szerettem eddig úgy, mint Louis-t, így nem is volt kérdés, hogy vele lesz legjobb a szeretkezés. Ő is nyöszörgött mozgás közben, élvezte...nagyon élvezte. A haja kócosan állt, talán én tettem tönkre csók közben, nem tudom...akkor nem emlékeztem, mi vezetett ide, még a pillanatnyi fájdalmat is elfelejtettem, mely a hátam aljába nyilallt olykor-olykor. A szeme csillogott, olyan szeretettel nézett rám, mint talán még soha. Előre dőlt, így megcsókoltam, amit azonnal viszonzott. Úgy kapott fejem után, mintha el akarnék szakadni, pedig eszem ágába sem volt. Mikor eltávolodott tőlem, semmi egyéb nem hallatszott a szobában, mint halk szuszogásunk, néha esetleg egy-egy kicsúszott nyögés, melyeket oly' nagy erőfeszítéssel próbáltunk visszatartani, nehogy felverjük a kórházat. Na, meg persze a gép vad csipogása mellettünk. Reménykedtem benne, hogy a nővér elszundított, vagy éppen elugrott kávéért, így nem látja ezt a monitorán. De az is lehet, én tudom rosszul, és nem figyelik ennyire életjeleimet.
Louis enyémnek vetette homlokát, én pedig vadul markoltam csípőjét, biztosan meg fognak maradni ujjam nyomai, de legalább lesz, ami emlékezteti, ha mégis...nem! Erre most nem gondolok, pláne nem ilyen közel a csúcshoz. A végén még elmegy a kedvem ettől a gondolattól, és kezdhetjük elölről.
- Szeretlek. - suttogta ajkaimra remegőn.
- Én is szeretlek. - feleltem kicsit magabiztosabb hangon.
Hátra vetettem a fejem, összeszorított fogaim között szívtam be kicsit hangosabban a levegőt, amikor éreztem, hamarosan vége van. Megragadtam Louis büszkeségét köztünk, és az Ő ütemét felvéve mozgatni kezdtem a csuklóm, hogy egyszerre érjen véget szeretkezésünk mindkettőnknek. Felnyögött, azonban rögtön kontrollálta is hangját. Ismét csípőmre támaszkodott, amint 8-asokat kezdett leírni csípőjével, így számomra véget ért a hajsza. Megmásztam azt a bizonyos dombot, melynek tetején az álomvilág vár. Eddig csalogatott magához, most beléphettem kapuin Louis-val egyetemben, aki alig pár pillanatra rám érkezett. Kezével hasamon támaszkodott, előre dőlve lihegett. Összekulcsoltam ujjainkat bőrömön, mely hullámzott a heves levegővételtől. Fáradt mosollyal pillantott fel rám kócos haja alól, izzadtság gyöngyözött homlokán, ahogy nekem is. Kipirult, szeme mégis csillogott, minden fáradtság ellenére, méghozzá olyan szeretettel, hogy azt hittem, magába szippant, és eltűnök benne örökké. Nyomtam egy puszit előre hajolva homlokára, amin elmosolyodott, majd lemászott rólam. Végre a gép is megnyugodott, és már csupán egyenletes csipogások jöttek, bár kicsit még hevesek. Soha nem tudtam, mi játszódik le a szívemmel egy szeretkezés során, most már tudom, hogy Louis-val kihagy néha, és olyan sebességekbe gyorsul fel, hogy szinte egybefolytak a sípoló hangok. Elmosolyodtam ezen, fáradt voltam. Louis segített, így lekerült rólam is az óvszer, amiket jópár papírzsepi fogságában majd kint fog kidobni. Mégsem a kórtermem kukájában kéne landolniuk. A ruháim is visszakerültek a rendes helyükre, majd miután felöltözött, rám hajtotta a takarót.
- Álmodj szépeket Hazza! - lehelt egy puszit ajkaimra.
- Nem maradsz itt még egy kicsit? - kérdeztem álmosan, reménnyel hangomban.
- Mennem kell, így is beszöktem. De ezek után, már igazán lényegtelen, ha megvárom, míg elalszol. - mosolygott rám.
Bólintottam, és arrébb másztam kicsit az ágyon, így mellém tudott dőlni. Féloldalasan feküdt, lába lelógott az ágyról, nem vette le a cipőjét. Lágyan cirógatta mellkasomat és karomat, miközben lehunytam a szemem. Abban a pillanatban úgy éreztem, az talán utolsó estét nem is lehetett volna szebben eltölteni, mint Louis-val ilyen módon.

Hajrá Directionerek!

NE ADJUK FEL!!! Nekem is megvan nyitva párszor+ telón és húgom gépén is megy! :) Meg tudjuk csinálni!!   https://www.youtube.com/watch?v=_kqQDCxRCzM

A következő résszel a napokban jelentkezem!! ;)